A furulya valahogy mindig kettős életet él. Az egyik oldalon ott van az iskolai hangszer képe, a másikon pedig ott a valódi hangszer, amely a barokk zenében finom, érzékeny, nagyon is komoly szerepet kap. És amikor az ember elkezd furulyára írt vagy furulyával rendszeresen előadott klasszikus műveket hallgatni, gyorsan rájön, hogy ez a hangszer mennyire félre van értve. Nem kicsi, egyszerű tárgy csupán. Hanem egy nagyon sajátos hangú, különösen árnyalt zenei eszköz.
Az 5 klasszikus zene, amit furulyával adnak elő téma éppen ezért jó kiindulópont. Mert segít elmozdulni az első benyomásoktól. Megmutatja, hogy a furulya nem csak rövid dallamokra vagy tanulódarabokra alkalmas, hanem komoly karaktert, virtuozitást, sőt drámaiságot is képes hordozni. Csak másképp, mint egy hegedű vagy egy fuvola. Lágyabban, közvetlenebbül, és sokszor meglepően emberi hangon.
A következő öt mű azért került ide, mert jól megmutatják, milyen széles a hangszer világa. Lesz köztük ragyogó, virtuóz, bensőséges és sötétebb tónusú darab is. És közben szépen kirajzolódik, miért működik a furulya ennyire jól ebben a zenei közegben.
A furulya helye a klasszikus zenében
A furulya a zenetörténetben nem mellékszereplő. Különösen a reneszánsz és a barokk időszakban kapott nagyon fontos helyet. A barokk zenében a hangszer hangja jól illeszkedett az akkori ízléshez, mert egyszerre tudott énekes, hajlékony és tiszta lenni. Nem uralta le a teret, inkább szépen belesimult a hangszeres párbeszédekbe.
A klasszikus zenében a furulya szerepe később háttérbe szorult, amikor más fafúvós hangszerek nagyobb teret kaptak, de ez nem csökkenti annak jelentőségét, amit a korábbi repertoárban képvisel. A furulya köré egész zenei világ épült, versenyművek, szonáták, kamaradarabok, szólódarabok formájában. És ezek között bőven akadnak olyan művek, amelyek ma is nagyon élőnek hatnak.
A hangszer helye tehát nem ott van, ahol sokan emlékeznek rá, hanem jóval komolyabb szinten. Aki belép a barokk furulyazene világába, az tulajdonképpen egy olyan repertoárt kezd felfedezni, amely egyszerre technikai és érzelmi. Furulyák kezdőknek is kaphatóak, olyanok számára, akik először ki szeretnék próbálni magukat ezen a területen.
Vivaldi C dúr furulyaversenye, mint alapmű
Ha valakit be kell vezetni a furulyás klasszikus zene világába, Vivaldi C dúr versenyműve szinte mindig jó kiindulópont. Van benne lendület, világosság, jól követhető forma, és az a fajta zenei életöröm, amit Vivaldi nagyon tudott. Ez a darab nem csak technikai gyakorlat. Kifejezetten színpadias. Élénk, mozgékony, mégsem válik üressé.
A furulyán ez a mű különösen jól működik, mert a hangszer természetes könnyedsége szépen találkozik a gyorsabb futamokkal és a világos dallamvezetéssel. Nem erőből szól, hanem rugalmasságból. A hallgató pedig ezt nagyon gyorsan megérzi. A darab nem nehézkes, nem túl terhelt, hanem levegősen viszi magával az embert.
Miért jó választás ez a mű
- jól mutatja a hangszer virtuóz oldalát
- könnyebben megfogja azt is, aki még új a furulyazene világában
- tiszta formái miatt hallgatóként is jól követhető
- játékos, de komoly értékű darab
- technikailag és zeneileg is sokat tanít
Vivaldi c moll furulyaversenye és a drámaibb oldal
Ha a C dúr versenymű a ragyogóbb arcát mutatja a hangszernek, akkor a c moll darab inkább a sűrűbb, komolyabb tónusokat hozza elő. Ez a zene rögtön más levegőt teremt. Mélyebb, feszültebb és valamivel drámaibb. A furulya itt nem könnyed madárhang, hanem érzékeny, komoly szólamhordozó.
Ez azért különösen fontos, mert sokan a furulyát túl hamar az ártatlan vagy egyszerű hanggal azonosítják. A c moll versenymű viszont megmutatja, hogy a hangszer tud súlyt is hordozni. Nem úgy, mint egy oboa vagy cselló, de a saját világában nagyon is. A lassabb részekben különösen szépen kijön, mennyire sokat számít a kontrollált levegő és a frazeálás.
Ebben a műben ezekre érdemes figyelni
- a hangulatváltások finomságára
- a sötétebb tónusok kezelésére
- a tempó mögötti belső feszültségre
- arra, hogyan marad a furulya egyszerre törékeny és erős
Ez a darab szerintem kifejezetten jót tesz annak, aki hajlamos a furulyát alábecsülni. Mert itt már nagyon nehéz azt mondani, hogy ez a hangszer csak egyszerű dallamokra való.
Händel F dúr szonátája és az énekes furulyahang
Händel furulyaszonátái egészen más világot hoznak, mint a versenyművek. Itt kisebb a külső csillogás, és sokkal több a kamarazenei közelség. Az F dúr szonáta különösen szép példája annak, hogyan tud a furulya énekelni.
A szonáta világa intimebb. Több figyelmet kér a hallgatótól, és többet kér az előadótól is. Nem lehet csak lejátszani. A dallamnak belső íve kell legyen, a díszítésnek stílusa, a lassabb részeknek levegője.
A Händel szonáta ereje többek között ebben áll
- nagyon szépen megmutatja a furulya énekes karakterét
- kamarazenei érzékenységet kíván
- nem harsány, mégis mélyen hat
- hallgatóként is közelebb enged a hangszerhez
Ez a fajta klasszikus zene furulyán már nem csak hangszeres teljesítmény. Inkább finom zenei beszéd.
Telemann és a furulya természetes nyelve
Telemann valahogy különösen jól értette a furulyát. A darabjaiban gyakran azt érzi az ember, hogy a hangszer nem küzd, hanem otthon van. A fekvések, a mozdulatok, a zenei beszédszerűség mind természetesen simulnak össze. Talán ezért is olyan hálás szerző a furulyások számára. Nála a zene sokszor úgy hat, mintha eleve a hangszer belső nyelvéből nőtt volna ki.
A Telemann szonáták vagy fantáziák azért is fontosak, mert egyszerre tanítanak és közben komoly koncertértékkel is bírnak. Nem csak gyakorlódarabok. Inkább olyan művek, amelyekben a hangszer karaktere tisztán kirajzolódik. Könnyedség, beszédszerű ritmus, elegancia, néha játékosság, néha melankólia. Minden ott van bennük, de általában nagyon természetes arányban.
Telemann furulyán ezért különösen jó
- jól fekszik a hangszernek
- fejleszti a zenei mondatformálást
- stílusérzéket kíván
- nem csak technikailag, hanem zeneileg is gazdag
- kezdők és haladók is sokat kapnak tőle más-más szinten
Ha valaki meg akarja érteni, miért mondják sokan, hogy a furulya barokk hangszerként igazán él, Telemann nagyon jó válasz erre.
Sammartini F dúr versenyműve, mint koncertre való furulyazene
Sammartini neve nem mindig az első, ami eszünkbe jut, pedig a furulyások számára nagyon is fontos. Az F dúr versenymű különösen jó példa arra, hogyan lehet a hangszerre koncertszerű, ragyogó, mégis elegáns zenét írni. Van benne lendület, formai fegyelem, virtuozitás, de nem válik puszta mutatvánnyá.
Ez a mű jól mutatja a furulya nyitottabb, koncerttermi arcát. Itt a hangszer nem háttérben maradó kamarapartner, hanem központi szereplő. Mégis megmarad benne valami könnyedség.
Sammartini darabja ezért jó zárópont ebben az ötösben
- koncertszerű élményt ad
- technikailag izgalmas
- hallgatóként is könnyen szerethető
- megmutatja, hogy a furulya nem csak bensőséges hangszer
- szépen egyesíti a virtuozitást és az eleganciát
Ez már az a zene, ahol a furulya teljesen kilép az előítéletek árnyékából, és egyszerűen hangszerként kezd működni a maga teljes jogán.
Összegzés
Az 5 klasszikus zene, amit furulyával adnak elő, valójában öt különböző kapu ugyanabba a világba. Vivaldi C dúr versenyműve a ragyogó, mozgékony oldalát mutatja a hangszernek. A c moll darab sűrűbb és komolyabb hangulatot hoz. Händel az énekes, kamarazenei közeliséget adja. Telemann a furulya természetes nyelvét mutatja meg. Sammartini pedig koncertszerű fényt és lendületet visz bele a képbe.
